Amikor még az iPhone-om jobb volt nálam
Ez a történet nem a felszerelésről szól — pedig könnyű lenne arra fogni.
Sokkal inkább arról, mi történik két év és pár tízezer kép alatt.
Ugyanaz a kamera, – látványos különbség
A fotózás nem a semmiből jött. Mindig vizuális típus voltam. A családtól nászajándékba egy kis belépő szintű MILC-et kaptunk, mert az öcsém szeretett volna ebbe az irányba terelni – és milyen jól tette.
Az elején készült képek sem voltak rosszak.
Az automata mód és a JPEG azért működik, sokszor egész jól.
Csak nem volt tudatos. Nem tudtam, miért lett jó egy kép, vagy miért nem.
2 éve kezdtem el komolyabban fotózni, amikor szöget ütött a fejemben, hogy ezzel kéne foglalkozni.
RAW, manuál mód, Photoshop, full-frame-re váltás.
És itt szembesültem vele először, hogy ez nem csak kattintgatás.
Hetekbe telt, mire eljutottam egy régebbi iPhone szintjére.
És ha biztosra akartam menni, még hónapokkal később is inkább a telefonomért nyúltam.
Nagyon gyorsan rájöttem arra is, hogy az, hogy azt hiszem, hogy a kamerán múlik – csapda.
Sokat nézegettem Shannon McTighe képeit. Persze sok más fotósét is, de most azért őt hozom példának, mert nagyon inspiráló volt, hogy (majdnem) ugyanolyan felszereléssel dolgozik, mint én. Sokáig alig hittem el, hogy ezzel a kamerával ilyet is lehet csinálni:
Míg én ehhez hasonló képeket készítek:
Most újra előkerültek ezek a régi képek.
Az volt az első gondolatom, hogy újra akarom őket fotózni – de már a mostani szememmel. Ezt most saját kedvemre csináltam, mert jó visszanézni, honnan indultam, és hova jutottam.
Szegény Orsi lett az „áldozat”, és nagyon köszönöm neki, hogy engedte megosztani a kezdeti próbálkozásomat is.
Azóta nem vettem új vázat, nem cseréltem rendszert, nem lett „jobb cuccom”.
A különbség nem ott van. Hanem abban az kb. 50.000 képben, amit azóta lőttem.
Ezt a fotózást teljesen Orsira szabtam, akinek van egy nagyon szerethető, kicsit régimódi, romantikus stílusa.
Remélem, hogy pár év múlva előveszem a mostani képeket, és amikor mellé teszem az újat, akkor ott is látszani fog – ha nem is ilyen élesen – az a sok gyakorlás, amit továbbra is beleteszek a fotózásba. Mert szerencsére mindig van honnan tanulnom és inspirálódnom.