Ne hagyd a képeidet egy mappában porosodni
Belefulladunk a rengeteg képbe, tele van a telefon, felhő, merevlemez.
De őszintén: ti mikor nézegetitek?
Mindig lesz fontosabb, a képek meg ott várnak egy névtelen mappában, hogy „majd egyszer”.
Csakhogy az az „egyszer” nagyon sokszor soha nem jön el.
Én ezt nem hagyom, évek óta szigorú protokoll szerint élnek tovább a fényképeink.
Mit csinálok a képeimmel, hogy ne vesszenek el?
Nálunk folyamatosan készülnek képek. Telefonnal és fényképezőgéppel is. Telefonnal a mindennapokat fotózom – amiről már írtam az előző bejegyzésben, maszatos szájakat, cuki pillanatokat, és persze készülnek béna szelfik is. Utazásokra mindig viszek fényképezőgépet, de itthon is előveszem, ha meglátok egy olyan pillanatot, amit érdemes megörökíteni.
Ennek az eredménye rengeteg kép, ijesztően sok!
És pontosan ezért van rendszerem.
Fél évente: nagy képleltár
Nagyjából félévente tartok egy “emlék-délutánt”. Lehetne havonta, lehetne évente, mindegy, nálam így alakult. A lényeg: ne maradjon el.
A telefonos képek.
Ez a kegyetlen rész. Kitörlöm, amiből 15 egyforma van (ez már egyre ritkább, próbálom fegyelmezni magam). Meghagyom az egyetlen legkifejezőbbet. Nem a technikailag legjobbat, hanem amelyik legjobban felidézi bennem azt a pillanatot.
A fényképezős képek.
Azt terveztem, hogy itthonra majd tartok egy kisebb „játszós” objektívet, mondván az itthoni képekre az is jó lesz. De a férjem kiakadt, hogy mindenki más a drága, nagy lencséket érdemli… csak mi nem? Úgyhogy nálunk elvből is az kerül elő, amivel dolgozom – nem mintha meg lehetne mondani a különbséget 10x15cm méretben. 😀 Az utómunkát sem ússzák meg, ugyanaz a workflow, mint az ügyfeleim képeinél. Fény, szín, hangulat – tiszteletből az emlékeim felé.
És itt jön a lényeg, ahol szerintem minden eldől:
az arra érdemes pillanatokat ELŐHÍVATOM.
Nálunk félévente ez több száz kép. Ahhh tudom… 😀 Ez az én hülyeségem. De vállalom.
Bedátumozom, sorba rakom, albumba teszem. Pár 10.000 forint, és 2 délután évente.
Ennyit érnek az emlékeim.
(*nem mind ilyen csillivilli, mint itt ezeken a képen, a nagy részét SOHA SENKINEK nem mutatnám meg, ezeket a prezentációhoz válogattam :D)
Ami a meghajtón marad…
…az gyakorlatilag megszűnik létezni. Soha többé nem nyitom meg. Ez keményen hangzik, de igaz.
A kép nem attól él, hogy megvan, hanem attól, hogy nézzük.
Az albumozás nálunk program
Ez a része a legjobb. A gyerekek várják, és kérik, hogy nézzük meg azt az albumot, amikor még kopasz volt a kertünk, amikor a Juli fent volt az asztalon és apa szerelt, amikor a tengernél voltunk. Lapozgatjuk, mint egy képeskönyvet, és mesélek. És a durva az, hogy szinte minden kép történetére emlékszem. Nem is félek, hogy elfelejtem, mert sokszor elővesszük.
Az igényes családi fotók,
amik tényleg szépek, kerekek, falra valók, azok kint vannak a falon. Pár évente frissítem, a ház is együtt nő velünk.
És egy vallomás:
mi soha nem voltunk nagy fotózkodók. Nincsenek rólam profi kismama képek, sok mindenről lemaradtunk. Most viszont elkezdtem komolyan venni: évente kötelező családi fotózás, nekem továbbképzés is egyben.:)
Legnagyobb hazugság: „majd egyszer rendszerezem…”
A képekkel kapcsolatban mindig azt hisszük, hogy „majd ha nagyobb lesz a lakás, majd ha lesz időm, majd ha nem rohanunk folyamatosan.” Pedig pont ez az élet, ami hamarosan csak emlék lesz. A szétdobált játék, az összefirkált fal, a pörgés kimerülésig.
Amikor fotózol, szelektálsz, előhívatsz, albumba teszel, falra raksz képet —
nem kreatívkodsz.
Időt konzerválsz.
Olyan pillanatokat, amik már nem ismételhetők meg, amikről most még azt hiszed, „ez csak egy nap”, amik valójában a gyerekkor, a szerelmetek, a családotok történetének fejezetei.
Ha most kezdenéd el,
elég, ha:
1. évente legalább egyszer végignézed a képeidet,
2. kiválasztasz 50 igazán fontos pillanatot,
3. előhívatod,
4. beteszed egy albumba.
A jövőbeli magadnak, a gyerekeidnek.
A fotó nem luxus, hanem az emlékezet egyik formája – egy eszköz, amivel megőrizheted, ami fontos.
A múltad, az emlékeid, a történeted.
Ne hagyd őket egy mappában meghalni.